Bevezető
Immár két éve folyik a Gázai övezet etnikai tisztogatása, amely csupán a legfrissebb eszkalációja egy évtizedek óta történő népirtásnak. A helyzet súlyossága ellenére a magyar társadalom látszólag semleges álláspontot foglalt a népirtással szemben, vagy rosszabb esetben egyenesen támogatja Izrael cselekedeteit. Magyarországon elterjedt a rasszizmus és az egyenesen fasiszta katonai eljárások támogatása.
Bár Magyarország papíron elismeri Palesztina létezését, gyakorlatban a Fidesz egyre szorosabb kapcsolatot sző Izraellel, részben a gazdasági javakért, részben az egyre burkolatlanabb fasiszta rendszer kialakításáért. A Pegazust, a Fidesz által használt kémszoftvert, egy izraeli kiberfegyverekkel foglalkozó vállalat fejlesztette. Nemrégiben Netanjahu, Izrael elnöke, meglátogatta hazánkat, és mivel Netanjahu nemzetközi bűnöző, akinek letartoztatási rendelet van a fejére tűzve, Magyarország kormánya bejelentette, hogy kilép a Nemzetközi Büntetőbíróságból.
Ez tökéletes alkalom lenne az ellenzék számára, hogy kiélezzék a fideszellenes kampányukat. Sajnos az ellenzék, beleértve az önmagukat progresszívnek nevező liberálisokat, inkább felkarolták a cionista propagandát és ugyanúgy terjesztik az arabellenes rasszizmust. Mivel a kormány hallgat a népirtásról, az átlag embernek kevés alkalma van találkozni olyan narratívákkal, amik nem feltételezik Izrael feltétel nélküli támogatását.
E cikk során megpróbálom elmagyarázni a konfliktus eredetét, nem elzárkózva a borzalmas részletek elől. Az arab-izraeli konfliktus, amit a legtöbben vallási háborúként ismernek, korántsem a vallási nézeteltérésekről szól, hanem a gyarmatosításról, a népirtásról, és az apartheid elleni küzdelemről. Hogy mindezt megértsük, először a probléma gyökerét kell megértenünk, ami nem más, mint a cionista ideológia.
Cionizmus
A cionizmus egy etnonacionalista mozgalom, amely a XIX. századi Európában alakult ki, és célja a zsidó nép hazájának megteremtése. A cionista eszmének több ága létezik, de a közös tulajdonság az az elképzelés, hogy a zsidó nép létezése a nyugati társadalmon belül lehetetlen a széles körben elterjedt antiszemitizmus miatt. Ehelyett egy zsidó államot kell létrehozni, amely biztonságos menedékként szolgál a zsidó nép számára.
A zsidó állam elhelyezése a cionizmus első éveiben heves vita tárgyát képezte. A Cionista Világkongresszus számos lehetőséget mérlegelt, például Argentínát, Ciprust, Mezopotámiát, Mozambikot, a Sínai-félszigetet és a Kenyai protektorátust. Végül Palesztina területére esett a választás, mivel az nagyjából megfelelt a történelmi Izraeli Királyság területének.
Mindez persze felveti a kérdést: hogyan lehet új államot létrehozni egy olyan területen, ahol már több százezer ember lakik? A válasz egyszerű: erőszakkal. A cionista gondolkodók a zsidók közel-keleti letelepedését kifejezetten európai gyarmati terjeszkedésként írják le, amely a palesztin őslakosság kiűzésére törekszik. David Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke, így nyilatkozott:
Egy nép, amely harcol a földje bitorlása ellen, nem fog olyan könnyen elfáradni.
…
Amikor azt mondjuk, hogy az arabok az agresszorok, mi pedig védekezünk — ez csak a fél igazság.
…
Politikailag mi vagyunk az agresszorok, és ők védik magukat. Az ország az övék, mert ők lakják, míg mi ide akarunk jönni és letelepedni, és szerintük mi el akarjuk venni tőlük az országukat.
Ze’ev Jabotinsky, kiemelkedő cionista gondolkodó és az Irgun paramilitáris csoport alapítója, ezt mondta az 1923-ban megjelent Vasfal című esszéjében:
A világ minden őshonos lakossága ellenáll a gyarmatosítóknak mindaddig, amíg a legcsekélyebb reménye is van arra, hogy megszabadulhat a gyarmatosítás veszélyétől. Ezt teszik a palesztinai arabok, és ezt fogják tenni mindaddig, amíg csak egy szikrányi reményük is marad arra, hogy képesek lesznek megakadályozni “Palesztina” “Izrael földjévé” való átalakulását.
…
A gyarmatosításnak csak egy célja lehet, és a palesztinai arabok nem fogadhatják el ezt a célt. Ez a dolgok természetéből fakad, és a természetet e tekintetben nem lehet megváltoztatni.
Láthatjuk tehát, hogy a cionista állam létrehozását mindig is a palesztin őslakosság elleni agressziónak tekintették. A népszerű narratívákkal ellentétben az arab-izraeli konfliktus soha nem vallási vitákról szólt, hiszen a térségben már voltak zsidó arabok, akik együtt éltek a muzulmán arabokkal. Izrael kizárólag telepes gyarmatosító entitásként jött létre, amelynek kifejezett célja a terület etnikai megtisztítása, hogy utat nyisson az európai terjeszkedésnek a közel-keleten.
Fontos leszögezni, hogy az európai hatalmak nem csupán a gyarmatosító célok elérése gyanánt támogatták Izrael létrehozását. Európában az antiszemitizmus évezredek óta fennálló probléma, és a hatalmak folyamatosan azon törekednek, hogy eltöröljék a zsidóságot a kontinensről. Egy Európán kívül elhelyezkedő zsidó állam tökéletes ürügy a zsidó nép kitoloncolására, így a zsidó gyűlölet fontos elemévé válik a cionista ideológiának. Theodor Herzl, a modern cionizmus atyja, megjósolta ezt:
Kiváló ötlet lenne tiszteletre méltó, elismert antiszemitákat hívni a vagyon felszámolására. Ők garantálnák az embereknek, hogy nem akarjuk elszegényíteni azokat az országokat, amelyeket elhagyunk.
…
Az antiszemiták a legmegbízhatóbb barátainkká, az antiszemita országok pedig szövetségeseinkké válnak.
A bevallott gyarmatosító célnak ellenére a kortárs cionisták az izraeli zsidókat őslakosoknak állítják be, míg az arabokat, akik évszázadok óta élnek a területen, csupán kártevőknek, akiket ki kell irtani. Hogy megértsük, miért helytelen ez a narratíva, össze kell foglalnunk Palesztina történelmét.
Palesztina
Palesztina földjének uralma a történelem során sokszor cserélt gazdát. A két izraelita királyság, Izrael és Júda után több száz éven át hódítások hulláma következett. Először az asszírok, majd a babilóniaiak, a perzsák, és még Nagy Sándor is igényt tartott a területre. Végül a Hasmoneus-dinasztia hódította meg a területet, amelyet aztán a Római Birodalom annektált. Az izraeli gyarmatosítás előtt ez volt az utolsó pont a történelem során, amikor Palesztina földjét zsidó többség lakta.
A Levante VII. századi arab meghódítását követően 400 évig több különböző muszlim dinasztia versengett a területért. Ezután 1099-ben az első keresztes lovagok megalapították a Jeruzsálemi Királyságot, amelyet aztán az Ajjúbida Szultanátus legyőzött, majd a Mongol Birodalom megszállta, és a Mamlúk Birodalom alatt újra egyesült. Az utolsó hosszabb ideig tartó uralkodóváltás az volt, amikor az Oszmán Birodalom 1516-ban meghódította a régiót, és ez a helyzet állt fenn egészen a XX. századig.
Az első világháború során az Oszmán Birodalom a Központi Hatalmak tagja volt, vagyis a Brit Birodalom ellen harcolt. A győzelem biztosítása érdekében a britek megígérték az araboknak, hogy ha fellázadnak az Oszmán Birodalom ellen, akkor a Brit Birodalom segíteni fogja őket, és elismeri függetlenségüket. Erről egy 1915 és 1916 közötti, McMahon-Husszein levelezésként emlegetett levélsorozatban állapodtak meg. Az arabok betartották az alku rájuk eső részét, és elindították a Nagy Arab Felkelést, amely felgyorsította az Oszmán Birodalom bukását.
Az arabok tudta nélkül azonban 1916-ban titkos szerződést írtak alá a britek és a franciák. A Sykes-Picot-megállapodás felosztotta az Oszmán Birodalom területét a két szövetséges hatalom között. Miután az oszmánokat kiszorították a levantei területről, Palesztina földje brit fennhatóság alá került, akik mandátumot kaptak Palesztinára a Nemzetek Szövetségétől. Így született meg 1920-ban a Brit Palesztin Mandátum.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1917-ben a britek kiadták a Balfour-nyilatkozatot, amely bejelentette, hogy a britek támogatják a cionista állam létrehozását Palesztinában. Mivel akkoriban a britek voltak a megszálló kormány, a mandátum kimondta, hogy a briteknek kell elősegíteniük a cionista állam létrehozását. A zsidó bevándorlás a térségbe felgyorsult, és feszültségek nőttek a gyarmatosító cionista erők és a palesztin őslakosság között. Ez vezetett végül a Nagy Palesztinai Felkeléshez, 1936 és 1939 között.
A palesztin szabadságharcosok elnyomása után a cionista erők folytatták az atrocitások elkövetését az őslakosok ellen. 1947-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete felosztotta a palesztin földet az arabok és a cionista telepesek között. Bár a palesztinok többsége tiltakozott az új határok ellen, a cionisták elfogadták a feltételeket, és azt tervezték, hogy jóval a kiosztott területeken kívülre terjeszkednek, sőt, a palesztin földeket Izrael és Jordánia között is felosztják. Ez vezetett az első arab-izraeli háborúhoz, amelynek során a Brit Birodalom kivonult a térségből. Ezután következett Palesztina történelmének eddigi legnagyobb katasztrófája.
Al-Nakba
Az 1920-as évektől kezdve több cionista félkatonai erő is tevékenykedett Palesztinában. Ezek közül a legnagyobb a Haganah volt, amelyet kisebb milíciák segítettek, nevezetesen az Irgun és a Lehi. 1948 márciusában a Haganah elfogadta a Dalet-tervet, amelynek célja a cionista állam területének az ENSZ felosztási tervén túli növelése volt. A terv kifejezetten elrendelte az arab falvak lerombolását, valamint lakosságuk Palesztina határain kívülre való elűzését. Ez megteremtette az alapját annak, amit később Nakbának, azaz Katasztrófának hívtak; a palesztinok etnikai tisztogatását a saját földjükről.
A Nakba során több mint 500 palesztin falut pusztítottak el, 750.000 palesztint űztek el a szomszédos országokba, és több mint 15.000 palesztint mészároltak le, akiknek többsége nő, gyermek és idős ember volt. A családokat, a csecsemőket is beleértve, falakhoz sorakoztatták és kivégezték. Cionista telepesek csoportosan megerőszakolták az arab nőket, akiket aztán lelőttek. A cionisták ezután nyíltan propagandaeszközként használták ezeket az atrocitásokat, hogy felgyorsítsák a palesztinok kitelepítését.
A Nakba által fenyegetett menekültek abban a reményben hagyták el otthonaikat, hogy egy napon hazatérhetnek. Ez nem így történt. Valójában a visszatérni próbáló palesztinokat gyakran megölték a cionista katonai erők és a civil telepesek egyaránt. A cionisták azzal is megakadályozták a menekültek visszatérését, hogy zsidó településeket építettek a lerombolt palesztin falvak helyére. A mai Izraelben sok városnak két neve van: az eredeti arab név és a telepesek által adott héber név.
Május 14-re a cionisták sok területet szereztek az ENSZ felosztási határain kívül. Ezen a napon Izrael állam hivatalosan is kikiáltotta függetlenségét, és csak Ciszjordánia és a Gázai övezet maradt Palesztinából, azok is Izrael ellenőrzése alatt. A Nakba elkövetői, a Haganah, az Irgun és a Lehi, ezután egyesültek az Izraeli Védelmi Erőkké, amely a mai napig Izrael nemzeti katonai ereje. Az első arab-izraeli háború a menekültek szomszédos országokba való beáramlása miatt nagyobb regionális konfliktussá nőtte ki magát, és 1949-ben izraeli győzelemmel véget ért. Egyiptom megszállta a Gázai övezetet, Jordánia pedig Ciszjordániát.
A katonai kormányzás időszakában a palesztinokat továbbra is elűzték otthonaikból. Ebben az időszakban alakult meg a Palesztinai Felszabadítási Szervezet, egy baloldali koalíció, amely az izraeli állam elpusztítására és egy arab állam létrehozására törekszik a megszállt palesztin területeken. A PFSZ-t nemzetközileg elismerték a palesztin nép hivatalos képviselőjeként.
1967-ben Izrael megtámadta az egyiptomi légierőket, ezzel kirobbantva a hatnapos háborút, és kevesebb mint egy hét alatt 20.000 arabot ölt meg. A háború azzal ért véget, hogy Izrael megszállta Gázát és Ciszjordániát. Izrael folytatta a palesztin falvak elpusztítását, és további 300.000 embert űztek el otthonaikból. Ezt az eseményt Naksa-nak, azaz Visszaesésnek hívják.
A következő nagyobb mészárlásra 1982-ben, a libanoni polgárháború idején került sor. Szeptember 16. és 18. között a keresztény libanoni erők etnikai és vallási indíttatású mészárlást követtek el a palesztinok ellen a bejrúti Sabra negyedben, valamint a Shatila menekülttáborban. Bár ez nem Izrael területén történt, az Izraeli Védelmi Erők segítették a mészárlást azzal, hogy megakadályozták az áldozatok menekülését, és jelzőfényekkel világították meg az éjszakai égboltot a libanoni katonáknak.
A Nakba, a Naksa, és a polgárháború eseményeit általánosan elismert etnikai tisztogatási kampánynak, és mint ilyen, népirtásnak tekintik. Az 1980-as évekre a palesztin nép a mészárlások, a tömeges nemi erőszak, a kitelepítés és a kulturális eltörlés végtelen kampányát élte át. Ez számos fegyveres ellenállási csoport megszületéséhez vezetett. A szekuláris PFSZ-ről, amelynek legnagyobb csoportja a Fatah, már futólag beszéltünk. A közelmúlt eseményei miatt azonban fontos, hogy egy másik militáns csoport történetét és ideológiáját is részletesebben átjárjuk.
Hamász
1987-ben, 20 év katonai megszállás után a gázai és ciszjordániai palesztinok lázadássorozatot szerveztek, amelyet Első Intifádának neveztek el. Az Intifáda célja az volt, hogy polgári és erőszakos eszközökkel egyaránt megtörje a fennmaradó palesztin területek izraeli megszállását. A felkelés leverése érdekében Izrael többféle katonai elvet fogadott el. A Vasököl irányelv lehetővé tette a Védelmi Erők katonáinak, hogy büntetlenül megöljék a fegyvertelen tüntetőket, míg a Csonttörő protokoll arra utasította a katonákat, hogy törjék el a letartóztatott palesztinok lábát és térdét, ezzel életre szóló rokkantságot okozva.
Ilyen körülmények között alakult meg hivatalosan az Iszlám Ellenállási Mozgalom. A Hamász nyíltan anti-cionista mozgalomnak nevezte magát, amely az izraeli állam elpusztítására és az egységes iszlám Palesztina megteremtésére törekszik. Mivel a PFSZ akkoriban külföldön tartózkodott, más szervezetekre hárult a feladat, hogy fegyveres ellenállást folytassanak az izraeli erőkkel szemben. Ezek voltak a Felkelés Egyesült Nemzeti Vezetősége. A Hamász nem hajtott végre támadásokat az izraeli erők ellen az Első Intifáda alatt.
A felkelés 1993-ban ért véget az oslói megállapodással a PFSZ és Izrael között. A PFSZ elismerte Izrael létjogosultságát, és lemondott a történelmi Palesztinára vonatkozó igényeiről. Cserébe Izrael korlátozott autonómiát adott a PFSZ-nek Gáza és Ciszjordánia egyes részei felett. Ez az irányító testület lett a Palesztin Hatóság, lényegében Palesztina kormánya. A Hamász, mivel határozottan anti-cionista, ezt árulásnak tekintette, ami később a Hamász és a Fatah közötti erőszakos összecsapásokhoz vezetett.
1994-ben Baruch Goldstein amerikai-izraeli telepes tüzet nyitott egy imádkozó arabokkal teli mecsetre, és 29 embert, köztük gyerekeket gyilkolt meg. Amikor a palesztinok tüntettek a mészárlás ellen, a Védelmi Erők további 19 embert öltek meg. A Hamász ezután kijelentette, hogy ha az izraeli apartheid állam nem tesz különbséget a palesztin harcosok és civilek között, akkor ők sem fognak. Ezt követően a Hamász fő taktikája az izraeli civil telepesek elleni öngyilkos merényletek voltak, amelyek közül sok stratégiai céllal történt, hogy megzavarja a PFSZ és Izrael közötti tárgyalásokat.
2000-ben kitört a Második Intifáda, és az Első Intifádával ellentétben sok izraeli halt meg, többségük civil. Ahelyett, hogy elrettentették volna Izraelt a további agressziótól, az öngyilkos merényleteket ürügyként használták fel, hogy Gáza és Ciszjordánia nagy részét elpusztítsák. A Második Intifáda során 4.900 palesztint öltek meg, mielőtt 2005-ben véget ért. Izrael kivonult a Gázai övezetből és felszámolt 21 illegális településsel. Bár a szárazföldi erőket kivonták, a megszállás továbbra is folytatódott a külső blokád által.
2006-ra a Hamász népszerűsége tovább nőtt a Fatah-val szembeni elégedetlenség miatt. A PFSZ Izraellel folytatott tárgyalásai során nem jött létre palesztin állam, és az izraeli telepek építése folytatódott. Emiatt a Hamász megnyerte a 2006-os választásokat, és demokratikusan megválasztott kormánypárt lett Gázában és Ciszjordániában. Izrael és az Egyesült Államok ezután puccsot hajtottak végre, és letartóztattak számos Hamász-vezetőt, ezzel megakadályozva a kormányalakítást. A Fatah és a Hamász között erőszakos összecsapások törtek ki Gáza utcáin, amelyek azzal végződtek, hogy a Hamász 2007-ben átvette az ellenőrzést az övezet felett.
A Hamász-kormányra válaszul Izrael megszigorította a gázai blokádot, hogy a palesztinokat rendszerváltásra kényszerítse. Korlátozták az orvosi segélyt, az üzemanyagot, az áramot és a szabad utazást. A gyárak 80%-át bezárták, a munkanélküliség 40% fölé szökött. Gáza egy koncentrációs táborrá vált, amely a túlélés érdekében teljesen a nemzetközi segélyektől függ. Az ENSZ több szakértője is elismerte, hogy Izrael blokádja a Gázai övezet felett kollektív büntetésnek minősül. Ezek a körülmények vezettek ahhoz, hogy a Hamász rakétákat lőtt ki izraeli területekre, amelyeket aztán 2008-ban, 2012-ben, 2014-ben és 2021-ben ostrommal toroltak meg. Az összesített halálos áldozatok száma nagyjából 5.000 palesztin és kevesebb mint 100 izraeli.
2017-ben a Hamász frissítette az alapszabályát, hogy megpróbálja megnyitni az ajtókat a nyugati közösséggel folytatott diplomáciai kapcsolatok előtt. Továbbra is hittek a történelmi Palesztina teljes felszabadításában, de elismerték, hogy egy 1967-es határokkal rendelkező palesztin állam lenne a közös alap, amelyben minden palesztin egyetértene. Izrael ettől függetlenül folytatta a blokádot, elutasítva a Hamász minden kísérletét a polgári diplomáciai kapcsolatokra.
Ekkorra Izrael egyre biztosabbá vált abban, hogy képes lesz megfékezni a Hamászt. Bár az emberi jogi szervezetek rendkívül kritikusan szemlélték tevékenységüket, Izrael kevés nyomást érzett arra, hogy véget vessen a blokádnak, vagy jobb körülményeket biztosítson az övezeten belül élő palesztinok számára. Mivel a nemzetközi közösség figyelme máshol volt, Izrael kész volt folytatni a gázai palesztinok brutális elnyomását, elsősorban azért, hogy megakadályozza, hogy Izrael lakossága arab többségbe kerüljön. A feszültség már nem tudott tovább nőni, és 2023. október 7.-én a Gázában fennálló helyzet örökre megváltozott.
Október 7.
Mostanra már biztosan mindenki hallott az október 7.-i támadásokról. Ez az évszázados konfliktus azon eseménye, amely valószínűleg a legnagyobb médiafigyelmet kapta. A világ országai siettek elítélni a Hamász tetteit, és megerősítették Izrael jogát az önvédelemre. Figyelembe véve a történelmi atrocitásokat, fontos megkérdőjelezni az Izrael és szövetségesei által előadott narratívákat. Mi történt valójában október 7.-én?
Az izraeli hírszerző ügynökségek már több mint egy évvel október 7.-e előtt tudomást szerzett egy nagyszabású támadás végrehajtására vonatkozó részletes tervről. Az izraeli tisztviselők elutasították ezt az információt, mivel úgy vélték, hogy az kívül esik a Hamász képességein. Júliusban egy izraeli hírszerző egység egyik tagja többször is figyelmeztette feletteseit, hogy a Hamász támadásra készül, de minden alkalommal figyelmen kívül hagyták. Egyesek szerint szándékosan hagyták megtörténni a támadást, hogy később ürügyük lehessen likvidálni a gázai gettót.
Október 7.-én kora reggel a Hamász megkezdte támadását. Több mint 5.000 rakétát lőttek ki Izraelre, és a gázai övezetet körülvevő kerítést legalább 10 különböző ponton áttörték robbanószerkezetekkel. A Hamász fegyveresei teherautókkal, csónakokkal és siklóernyőkkel hatoltak be az izraeliek által tartott területekre. Robbanóanyaggal felfegyverzett, alacsony technológiájú drónok tették működésképtelenné az izraeli kommunikációs szolgálatokat. A katonai támaszpontokat meglepetésszerűen lerohanták és elfoglalták a Hamász-katonák. A Védelmi Erők még soha nem éltek át ilyen mértékű vereséget.
Miután a hadsereg gyakorlatilag összeomlott, a Hamász megtámadta a Supernova zenei fesztivált, ahol több ezer bulizó gyűlt össze. Nincs bizonyíték arra, hogy a Hamász előre tudott volna a fesztiválról. Voltak, akiket a fesztivál területén öltek meg, voltak, akiket kivégeztek, miközben bombabunkerekben próbáltak elrejtőzni, vagy lekaszáltak, miközben a nyílt mezőkön menekültek. Körülbelül 40 túszt raboltak el.
A fesztivál elleni támadással párhuzamosan a Hamász katonái behatoltak a Gázát körülvevő kibucokba, vagyis mezőgazdasági falvakba. Ekkorra már gázai civilek is átlépték a határt, további túszokat ejtve a Hamásszal együtt. A Védelmi Erők az övezetbe visszatérve helikopteres tűzzel válaszoltak a támadásra. Az izraeli pilóták utólag arról számoltak be, hogy nehéz volt megállapítani, a Hamász katonáira, vagy a saját civiljeikre lőttek-e. Az izraeli tankok túszokkal teli kibuci otthonokra is tüzet nyitottak, sok izraeli civilt megölve.
A Hannibal-irányelv egy katonai protokoll, amelyet a Védelmi Erők 1986 és 2016 között alkalmaztak. Eredetileg azért vezették be, hogy megakadályozzák az izraeli katonák tússzá ejtését, és hogy később a fogolycserék során használhassák őket. A protokoll arra utasítja az izraeli katonákat, hogy mindenáron akadályozzák meg az emberrablásokat, még akkor is, ha ez a saját katonáik megölését jelenti. Október 7.-én Izrael történelme során először alkalmazta tömegesen az irányelvet saját civiljei ellen, ami számos izraeli túsz halálához vezetett.
Az Izrael által október 7.-én közölt hivatalos halálos áldozatok száma 1.400 volt, majd ezt 1.200-ra módosították. A levont 200-ról később megerősítették, hogy palesztinok, akik túlságosan megégtek ahhoz, hogy azonnal azonosítani lehetett volna őket. Az 1.200 halottból 700 civil volt, 36 gyermek. Itt érnek véget a tények, és itt kezdődnek a hazugságok.
Az október 7.-i támadások után Izrael hivatalosan is hadat üzent a Hamásznak, és megkezdte a Gázai övezet elleni támadást. Ez idő alatt a nemzetközi médiában széles körben terjedtek a Hamász atrocitásairól szóló hírek. Mindezt azért tették, hogy a palesztinok egészét terroristának könyveljék, ezzel megfosztva őket emberségüktől, és igazolják az ellenük irányuló további katonai agressziót.
Az egyik ilyen történet a 40 lefejezett csecsemő volt, akiket állítólag a Hamász katonái öltek meg. Egy másik történet szerint 10 gyermeket megkötöztek és élve elégettek. Nagy hangsúlyt fektettek ezen gyilkosságok brutalitására, és a nemzetközi hírcsatornák gondolkodás nélkül terjesztették a mondvacsinált vádakat. Azonban soha nem mutattak be tényleges bizonyítékot ezekre az atrocitásokra. A 3 csecsemő közül, akiket a Hamász a támadás során megölt, egyet sem fejeztek le, és 10 elégetett gyermeknek megfelelő holttestet sem jegyeztek fel. Ez egy nyilvánvaló hazugság volt.
Tagadhatatlan, hogy a Hamász október 7.-én atrocitásokat követett el. Miért gyárt Izrael mégis hamis történeteket? Mostanra tudjuk, hogy a Védelmi Erők és elődei által elkövetett emberiség elleni bűnök hasonló jellegűek, mint a Hamász háborús bűntettei. Izrael nem hivatkozhat erkölcsi felsőbbrendűségre, hiszen ugyanazokat az atrocitásokat követik el, gyakran nagyobb és brutálisabb mértékben. Izraelnek a gázai invázió igazolása érdekében a palesztinokat vérszomjas állatoknak kell beállítania, nem pedig sokszínű és összetett ideológiával, motivációkkal és történelemmel rendelkező embereknek. A nemzetközi közösség nem fog tiltakozni a népirtás ellen, ha nem tartja a népirtás áldozatait embereknek.
Október 7. óta Izrael megállás nélkül megsemmisítő hadjáratot folytat a Gázai övezetben. Épületeket bombáznak válogatás nélkül, főként polgári és közintézményi infrastruktúrát. Könyvtárakat, menekülttáborokat és vallási épületeket rombolnak le. Gázában nem maradt működő egyetem. A kórházakat a Védelmi Erők bázisává alakították át, és az egészségügyi személyzetet a katonák arra kényszerítették, hogy hagyják meghalni betegeiket. Koraszülött csecsemőket találtak rothadó állapotban a kórházi ágyukban. A kórházak körül a Vörös Félhold tömegsírokat hantolt ki, több száz férfival, nővel és gyerekkel, akiknek még mindig a testükhöz volt kötve az infúziós vezeték.
A halálos áldozatok pontos száma nem ismert, mivel Gáza egészségügyi infrastruktúráját Izrael teljesen elpusztította. Az ENSZ forrásai szerint legalább 60.000 palesztint öltek meg, ebből 15.000 gyermek, 10.000 nő. A valós számok ennél sokkal magasabbak. A palesztin népirtás során több újságírót gyilkoltak meg, mint a holokauszt idején. Ezeket az újságírókat otthonaikban vették célba, és családjukkal együtt ölték meg őket, beleértve a gyerekeket is.
Az izraeli atrocitások listája percről percre bővül. Nehéz konkrét esetekre összpontosítani, mivel nagyobb sebességgel követik el a háborús bűnöket, mint azt az emberi agy fel tudná dolgozni. A közösségi média tele van kép és videó anyaggal, amelyek a népirtást élőben dokumentálják. Láthattunk csecsemőket szétrobbanni, civilek csoportjait precíziós rakéták által eltörlődni, mesterlövészeket, akik idős nőket és 8 éves fiúkat lőttek fejbe. Nem csak az a megrázó, hogy egy népirtás valós időben történő kibontakozásának vagyunk szemtanúi, hanem az is, hogy a háborús bűnök dokumentációjának jelentős részét maguk a Védelmi Erők végezték.
Azt gondolnánk, hogy egy népirtást végrehajtó hadsereg nem lenne olyan ostoba, hogy videókat készítsen etnikai tisztogatásról, és feltöltse azokat az internetre. A Védelmi Erők mégis pontosan ezt teszik. Izraeli katonák olyan videókat tettek közzé a TikTok-on, a Twitteren és más közösségi oldalakon, amelyeken az látható, ahogyan véletlenszerűen lövöldöznek gázai lakóházakra, buldózerekkel gázolnak át terhes nőkön és holttesteken, gázai házakat fosztogatnak, palesztin nők alsóneműit lopják el, és gyerekek zoknijait szagolgatják.
Ez nem csak az izraeli katonákra jellemző. Izrael a gyarmatosítás során olyannyira dehumanizálta a palesztinokat, hogy mind a katonák, mind a civilek teljesen nyugodtan gúnyolják nyíltan a szenvedésüket. Az izraeli civilek nem semleges megfigyelők, hanem a telepes gyarmati erőszak rendszerének aktív szereplői. De hogyan követhet el egy zsidó civil lakosság, amely maga is széles körű gyűlölet célpontja, pontosan ugyanazokat az atrocitásokat, amelyeket a holokauszt idején ellenük követtek el? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, el kell oszlatnunk néhány általános mítoszt, amelyet Izrael és a cionisták világszerte terjesztenek.
Hazugság és tagadás
Bizonyos értelemben felesleges cáfolni próbálni a cionista hazugságokat. A cionizmus egy félretájékoztatáson, féligazságokon és történelmi revizionizmuson alapuló ideológia. Ezekkel a hazugságokkal jóhiszeműen foglalkozni annyit jelentene, mint elfogadni a cionisták logikáját. Ennek ellenére kötelességemnek érzem, hogy bemutassak olyan érveket, amelyek megcáfolnak néhány gyakori cionista beszédtémát, kezdve azzal az elképzeléssel, hogy Izrael egy biztonságos menedék minden zsidó számára. A valóságban Izrael egy fehér felsőbbrendűségen alapuló állam, amelyben a nem európai zsidókat rendszerszinten elnyomják. Ez nem csak a palesztinai zsidókra vonatkozik, akik már a cionista bevándorlás előtt is Palesztinában éltek, hanem az afrikai vagy közel-keleti származású cionista zsidókra is.
Az egyik példa arra, hogy az izraeli apartheid rendszer hogyan érinti még az izraeli zsidó állampolgárokat is, a Depo-Provera incidens. 2010-ben Izraelt azzal vádolták, hogy tömegesen adtak be fogamzásgátlót etiópiai nőknek a megértésük és beleegyezésük nélkül. Izrael tagadta ezeket az állításokat, de 2012-ben egy izraeli ápolónő elismerte az egészet:
…elfelejtik, nem értik, és nehéz elmagyarázni nekik, ezért a legjobb, ha háromhavonta egyszer kapnak egy injekciót… alapvetően nem értenek semmit.
Néhány esetben etióp nők arról számoltak be, hogy kényszerítették őket, hogy megkapják az említett injekciókat, mielőtt engedélyezték volna az Izraelbe való telepedést.
Az izraeli apartheid rendszert is gyakran tagadják a cionisták. Az 1977-es apartheid egyezmény és az 1998-as Római Statútum szerint három elemnek kell fennállnia ahhoz, hogy egy rendszer apartheid államnak minősüljön. Az egyik csoport szándéka, hogy uralja a másikat, az egyik etnikai csoport szisztematikus elnyomása a másik által, és egy vagy több embertelen cselekedet, például a szabad utazás korlátozása vagy gettósítás. Mindhárom feltételnek megfelel az izraeli állam.
Izrael zsidó állampolgárai szabadon utazhatnak a történelmi Palesztina egész területén, míg a palesztinok számára korlátozzák az utazást a személyi igazolványuk típusa alapján. A Gázában születettek több korlátozással szembesülnek, mint a Kelet-Jeruzsálemben élők. A palesztinok nem tudják frissíteni személyi igazolványukat, hogy több utazási jogot szerezzenek. Izrael bűnös még a szegregációs politikában is, például nem ismeri el a vallások közötti házasságot.
Amikor a cionisták szembesülnek Izrael bűneivel, szeretnek hárítani. Nem tagadhatják az emberi jogok nyilvánvaló megsértését, ezért inkább az áldozat szerepét játsszák, és azt állítják, hogy az arabok a hibásak minden Izrael által elkövetett atrocitásért. Ez annak a bántalmazó férjnek a logikája, aki megveri a feleségét, majd azt állítja, hogy a feleség provokálta ki. Különösen október 7.-ét használták fel ürügyként a gázai népirtás igazolására. De ahelyett, hogy arról vitatkoznánk, hogy Izraelnek joga van-e megvédeni magát vagy sem, el kell ismernünk, hogy Izrael definíció szerint nem vehet részt önvédelemben, mivel Izrael egy erőszakos megszálló erő. Ugyanúgy, ahogy a bántalmazó férj nem követhet el önvédelmet a bántalmazott felesége ellen, Izrael sem követhet el önvédelmet a palesztinok ellen.
A Gáza elleni bombázások másik gyakori indoklása az a tény, hogy a Hamász még mindig nem engedte szabadon az október 7-én ejtett túszokat. Ha egyszerűen tárgyalnának Izraellel, és megállapodnának a túszcserében, akkor a támadás megszűnne, nem igaz? Nem igaz. A Hamász már október 9-én javasolta az összes túsz szabadon bocsátását, de Izrael minden alkalommal visszautasította őket. Miközben a bombázás folytatódik, az izraeli túszok továbbra is a romok alatt halnak meg, ugyanúgy, mint a palesztinok. Nem is beszélve azokról a túszokról, akiket izraeli mesterlövészek öltek meg, néhányukat fehér zászló lengetése közben. A gázai népirtás soha nem az önvédelemről vagy a túszmentésről szólt. Mindig arról szólt, hogy a palesztinokat kiűzzék a földjükről, és lehetetlenné tegyék a visszatérésüket.
Akárhogy is érvelünk, semmi sem igazolhatja az izraeli apartheid állam létezését. Az elnyomottak és az elnyomók nem élhetnek együtt békében. Izraelnek el kell buknia, ahogyan az apartheid Dél-Afrika, Rodézia, és még oly sok etnikai felsőbbrendűségen alapuló hatalom is elbukott. Azok számára, akik harcolni akarnak ezen szörnyűség ellen, egyetlen kérdés maradt.
Mit tehetünk?
Mindazok után, amit eddig részleteztem, könnyű átadni magunkat a reménytelenségnek. Politikai rendszereink felépítése biztosítja, hogy az átlagembereknek a lehető legkevesebb hatalmuk legyen a jelentős, tartós változás kialakításához. Egyetlen rendszer sincs azonban teljesen az irányításunkon kívül, bár így tűnhet közösség nélkül, amellyel szerveződhetnénk.
Az ellenállás egyik módszere, amelyben mindenki egyénileg is részt vehet, a termékek bojkottálása. Azzal, hogy anyagilag veszteségessé tesszük a vállalatok számára, hogy hasznot húzzanak Izrael létezéséből, megzavarhatjuk Izrael gazdaságát. A dél-afrikai apartheid rendszer bukása részben a bojkott kampánynak tudható be. Hogy milyen cikkeket fontos bojkottálni, azt a hivatalos Boycott, Divestment and Sanctions (BDS) listáról lehet megtudni, illetve a BoyCat és No Thanks nevű appok használatával.
A gazdasági szférán kívül a bojkott kihat a kultúrára és a tudományra is. Nem csak az Izraelhez kapcsolódó fogyasztási cikkek megvásárlását kell megtagadnunk, hanem másokat is arra kell kényszerítenünk, hogy teljes mértékben függesszenek fel minden izraeli részvételt a popkultúrában és a tudományos életben. Példának okáért, sok zenész nem hajlandó koncerteket adni Izraelben, és az egyetemekre világszerte nyomást gyakorolnak a diákjaik, hogy távolodjanak el Izraeltől. Néhány ország még izraeli nagyköveteket is kiutasított, és azzal fenyegetőznek, hogy megszakítanak minden nemzetközi kapcsolatot Izraellel. Ez nyomást mér Izraelre, hogy változtasson a politikáján, ha nem akar teljesen elszigetelődni a világtól.
A bojkottáláson túl fontos a palesztinok és nemzetközi segélyszervezetek támogatása. A GazaFunds.com egy olyan weboldal, amely minden látogatáskor véletlenszerű palesztinokat mutat be, akik megpróbálnak elmenekülni az izraeli bombázások elől. Más szervezetek alapvető segítséget nyújtanak a gázaiaknak, mint a HEAL Palestine, a Palestinian Children’s Relief Fund, a CareForGaza, és a Crips for eSims for Gaza.
Akinek nincs pénze, még mindig segíthet. Rendkívül fontos, hogy terjesszük a hírt. Beszéljetek a barátaitokkal és családtagjaitokkal Palesztináról, kérjétek meg őket, hogy vegyenek részt a bojkottban és adományozzanak, ha tudnak. Néhány városfal állapotát elnézve kétlem, hogy pár extra graffiti bármit is ártana. Röviden, tegyetek meg mindent, amit csak tudtok, hogy terjesszétek a szót, nem számít, hogy mennyire szerény vagy grandiózus módon.
Nagyobb méretű nyilvános tüntetést végrehajtani egyelőre nem valószínű, mivel a magyar kormány betiltotta a palesztinpárti tüntetéseket, a tüntetőket pedig „terrorizmuspártinak” minősítette. Ha elég sokan összejönnénk egy spontán, decentralizált tiltakozási hullámban, akkor a rendőrség nem tudna megállítani minket. Ehhez azonban kollektív szerveződés kell, ami nem egyik napról a másikra jön létre. Ennek az alapjait kezdjük lefektetni azzal, hogy minél több embert szerzünk az oldalunkra.
Végezetül, tartsátok magatokat naprakészen. A közösségi média tele van izraeli háborús bűnökkel és politikai hírekkel, ezért tartsátok szemmel Palesztinát minden közösségi médiafronton, ahol gyakran megfordultok. Magyar nyelvű források a Palesztin Nagykövetség, a Mérce hírportál, és Palesztinával foglalkozó Instagram oldalak, mint a @palesztin_széljegyzetek és a @szabadpalesztina.
Ne hagyjuk cserben embertársainkat! Szabad Palesztinát, a folyótól a tengerig!