Írta: Lee Cicuta
Eredeti cikk: Against a Liberal Abolitionism
Az abolicionizmus témája iránti robbanásszerű érdeklődés 2020 robbanékony nyara alatt és után eltorzította annak jelentését és célját a köztudatban. A transzformatív/resztoratív igazságszolgáltatás szintén nőtt népszerűségében, és ennek eredményeként sokan úgy képzelik el, mintha a TI/RI egy és ugyan az lenne az abolicionizmussal, mint politikai álláspont. Bár ez az esszé nem célozza elvetni a TI/RI gyakorlatok fontosságát, hanem vizsgálja, miért emelkedtek prominenssé, és kihívja azt az ötletet, hogy az abolicionista politika teljességét jelentenék.
Az abolicionizmus, ahogy én itt használni fogom, az az álláspont, melynek célja az uralom eszközeinek (a börtönök, a rendőrség, a határok, maga az Állam) elpusztítása, valamint az ártalmak kezelése ezen eszközök használata nélkül. Ez az álláspont a gyakorlatban valóban kinézhet az ártalommal szembeni szigorú felelősségre vonási folyamatok ösztönzéseként, de nem ez az egyetlen kifejeződése, és ha hatékonyak akarunk lenni, nem is lehet az. Az elkötelezettség az abolicionizmus mellett úgy is kinézhet, mint egy baráti kör, aki összefog megverni egy nemi erőszaktevőt, ahelyett, hogy a zsarukat hívnák. Úgy is kinézhet, mint információ juttatása a közösség összes tagjához egy megbánástalan bántalmazóról, és a kizárása a szociális terekből, ahol sebezhető emberek vannak, vagy akár az elűzése a városból. Úgy is kinézhet, mint szerveződés a fasiszta hálózatok támadására és lebontására, hogy a hálózat minden tagja folyamatos elutasítást, szégyenítést és elszigetelést éljen meg, bárhova is mennek. Az abolicionizmus egy politikai álláspont, és a különböző alkalmazási módszerek különbözű taktikákat képviselnek az ártalom kezelésére: igazodnak az egyedi kontextushoz, az ártalmat kezelni kívánókkapacitásához és erőforrásaihoz, az ártalom fajtájához, az áldozat szükségleteihez, és a bántalmazó hajlandóságához (vagy nem hajlandóságához) a változásra és a felelősség vállalására.
Az igazság az ártalomról, hogy soha sem lesz egy minden esetben alkalmazható módszer a megoldására. Az abolicionizmus éppen azzal az ötlettel áll szemben, hogy létezhet egy ilyen megoldás (a börtön). Igen, a felelősségre vonás és változás mindig opció kell legyen, nyitott ajtó amin a bántalmazók átjárhatnak, de ha ezen kívül nincs más lehetőségünk, akkor hamar rá fogunk jönni, hogy sok ember nem illik bele abba a formába, amibe tuszkolni próbáljuk őket, és a saját zsákutcánkba fogunk futni újra és újra. Lesznek olyanok, akik nem tekintik az általuk elkövetett ártalmat helytelennek vagy igazolatlannak. Vannak olyanok, akik a dominanciára, a felsőbbrendűség érzetére, és az általuk „alsóbbrendűnek” tartottak semmibevételére építették a teljes önérzetüket. Maradjunk akkor tehetetlenek az általuk elkövetett ártalmak ellen, mert nem érdekli őket a felelősségre vonásra való felhívásunk?
A célunk nem minden egyes ember kényelme és hitelesítése, a célunk az ártalmak körforgásának végetvetése. Elsődleges preferenciánk az alapvető változás az ártalom okozóiban, de ennek hiányában megértjük, hogy felelősségünk csökkenteni vagy megsemmisíteni a képességüket az ártalom további okozására. Nem ülünk ölbe tett kézzel azt remélve, hogy majd változásra bírjuk őket, miközben az általuk okozott ártalom a saját javukat szolgálja, mert olyan emberekkel vannak körbe véve, akik szerint az ártalom következményei ugyanazok mintha börtönbe zárnának valakit.
Egyáltalán nem hiszem, hogy az abolicionizmus és a transzformatív/resztoratív igazságszolgáltatás gyakorlatainak azonosnak tekintése véletlen félrekommunikáció lenne, sokkal inkább a makacsul liberális értékek kifejeződése, melyek eltorzítják az abolicionizmus politikai projektjét, hogy kevésbé fenyegető legyen, és csak az „erőszakmentességre”, a feltétel nélküli megbocsátásra (de kérlek, ne kérdezd kit szoktak amúgy is kirekeszteni ebből a megbocsátásból), és a palatisztító, teljes személyi megváltás történeteire öszpontosítson. Ha nem zárhatunk embereket börtönbe, ahol nem kell látnunk vagy számolnunk azzal, amit velük tesznek, akkor biztosan nem akarjuk, hogy mi legyünk felelősek a kihívásukért! Inkább szeretnénk azt hinni, hogy minden megoldható az ötletek piacán. Bárki, aki rasszista, bántalmazó, fasiszta, erőszaktevő, stb. biztos csak nem igazán „érti” mit csinál, ezért ha egyszer megadjuk neki a „helyes” oktatást, beáll a sorba, és mi mind egy boldog közösség leszünk amiben nincs konfliktus és senkinek sem kell éreznie (vagy hallania) semmi rosszat.
Úgy vélem, ez részben azért is így van, mert a börtön rendszert nagyrészt a büntetés rendszereként értelmezik, nem pedig az irányítás rendszereként. Már részletesebben átjártam és elmagyaráztam a különbséget „A büntetés karcerális logika?” című esszémben, de jót tenne, ha itt legalább érinteném a témát. Az abolicionizmus nem egy politikai keretrendszer maga a büntetés gondolata ellen: ez egy politikai keretrendszer a börtön, a rendőrség, és az Állam ellen. Ezek az irányítás anyagi szerkezetei, melyek korlátozzák az emberek önállóságát és a képességüket, hogy valódi felelősséget vállaljanak a tetteikért. Ha csupán büntetésre redukáljuk, azzal elfogadjuk az Állam üzenetét a börtönök céljáról: hogy büntetések az ártalom okozásáért. Nem azok. A börtönök az irányítás eszközeként léteznek (ami természetesen magában foglalja a szörnyű büntetések használatát), hogy megtámadjanak bárkit, akit az Állam fenyegetőnek tekint a szuverenitására, vagy bárkit, akit az állam képének (és ezáltal a szuverenitása fenntartásának kritikus részének) előnyös lenne lesújtani a büntetőjogi rendszer erejével.
Nem azért vagyunk börtön ellenesek, mert önzetlenül együttérzünk mindenkivel, akit börtönbe zárnak, vagy akár azért, mert a büntetés összes fajtája taszít bennünket, hanem azért, mert a börtönök nem az ártalom kezerésére szolgálnak. Sokan kevésbé fenyegető úton érik el az abolicionizmust, mint hogy meg kellett volna birkózniuk az erőszakkal: sokszor arról beszélve, hogy mennyien vannak bebörtönözve droghasználatért, mintsem erőszakos bűnözésért, vagy politikai elfojtásból, vagy hibásan elítélve, stb. Az abolicionizmushoz szimpátia érzetből jutnak el olyan emberek iránt, akiknek szerintük nem kellene börtönben lenniük, vagy akár nem is csináltak semmi rosszat. Ez nem rossz dolog, de ebből nem lesz elvi abolicionizmus, ami helyet áll olyan helyzetekben, amelyekbe kevésbé kényelmes belegondolni. Ha szimpátiából vagy abolicionista, mit teszel, amikor (elkerülhetetlenül) olyan emberrel találkozol, aki olyan borzalmas ártalmat okozott, hogy meg sem tudod próbálni megtalálni ezt a szimpátiát? Ha mutatnak neked valakit, aki olyan szürnyűséges erőszakot követett el, amihez képest a büntetés bármilyen formája enyhének tűnik, mennyire fog helytállni az abolicionizmusod, amikor az Állam be akarja dobni egy cellába, hogy ott rohadjon élete végéig?
A szimpátia és empátia érzése a bebörtönzöttek iránt jó és fontos, de önmagában nem fogja fenntartani az abolicionizmust. Az abolicionizmus nem csupán kifejezi, hogy ártatlan emberek vannak börtönben, vagy csak azt, hogy a börtönökben történő büntetés túl durva és traumatizáló (bár mindkettőre lehet és kell rámutatni). Azért vagyunk abolicionisták, mert tudjuk, hogy nincsenek “helyes” emberek, akiket börtönbe kell zárni. Nem azért, mert pacifisták vagyunk, akik úgy hiszik, hogy erkölcsi felelősségünk a másik orcánkat is odafordítani az ártalomra, hanem azért, mert a börtönök nem azt a célt szolgálják, amit mondanak. Nem kezelik az ártalmat, hanem súlyosbítják. Ez a mi alapunk, és ez az az alap, ami lehetővé teszi, hogy továbbra is abolicionisták legyünk, függetlenül attól, milyen gonosztevőket használ az Állam a jogosan bebörtönzöttek képviselőjeként. Ezért láthatjuk, ahogy fasisztákat börtönbe küldenek, és nem éjenzünk, mert tudjuk, hogy nem olyan helyre mennek, ahol „nem bánthatnak senkit”, hanem összezárják őket rendkívül sérülékeny emberekkel, akik az új áldozataik lesznek az erőszakuknak. Tudjuk, hogy a börtönbe zártakat szertartási szinten bántalmazza az Állam, miközben megfosztja őket a változás lehetőségétől. Tudjuk, hogy a börtön az extrém erőszak zárt, kerülhetetlen kultúrája, amit sokan csak az ártalom okozásával tudnak túlélni, és amikor kikerülnek a közösségükbe, a képességük a változásra vagy a bizalmas kapcsolatok építésére mélyen sérült. Tudjuk, hogy a börtönök nem az ártalom kezelésére épülnek, hanem a kapitalizmus, patriarchátus, fehér felsőbbrendűség, fogyatékosellenesség, telepes-gyarmatosítás, és egyéb rendszerek előrehaladására és védelmére, az ártalom kezelésének álcája alatt. Tudjuk, hogy a büntetőjogi rendszer figyelmen kívül hagyja, újra traumatizálja, és eldobja az áldozatokat, míg úgy tesz, mintha törődne velük. Tudjuk, hogy közösségeink nem és soha nem is voltak biztonságosabbak a rendőrség és börtönök létezésétől. Tudjuk, hogy ha az irányítás ezen eszközeit elpusztítanánk, egyúttal bővítenénk a saját képességeinket, hogy értelmesen, kontextushoz illő módon reagáljunk az ártalomra.
Ez az esszé nem szeretné elvetni a közösségi felelősségre vonási folyamatok építésének fontosságát, melyek lehetővé teszik az ártalom kezelését olyan módokon, melyek lehetővé teszik az ártalom okozójának valódi változását. Távolról sem. A célom az, hogy felhozzam a figyelmet a mögöttes okokra, amiért egy taktika az ártalom kezelésére ki lett emelve, nem csak mint preferált taktika, hanem mint az egyetlen taktika, amit etikus szempontból megengedhető használni az ártalom ellen. Nem mond el sokat, hogy az abolicionizmus témáját olyan erősen eltorzították a liberális értékek, hogy bármit ami túlmegy a bántalmazó szépen megkérésén, hogy önként vegyen részt felelősségre vonási folyamatban, megvádolnak azzal, hogy egy és ugyan az az Állam erőszakával? Valóban annyira forradalmi feltenni a kezünket és azt mondani, hogy „nincs más amit tehetnénk” egy sorozatos erőszaktevővel, mert elutasította a meghívásunk a radikális átváltoztatásra? Ez nem radikális abolicionizmus, hanem a liberális „erőszakellenesség” újraképzelése, amely mindig erőszakmentességet követel az áldozattól, bűnrészességet és szándékos tudatlanságot a kívülállóktól (akik elengedhetik a kényelmetlen erkölcsi kötelességet a közbeavatkozásra, ha legalább eljátszák a “felelősségre vonás” kérését), és korlátlan erőszakot azoktól, akik képesek elég hatalmat felhalmozni, hogy megússzák.
A felelősségre vonás és a transzformatív változás az elsődleges preferenciánk, és egy ajtó amit mindig nyitva szeretnénk hagyni, de nem lehet az egyetlen választásunk. Nem tekinthető az abolicionizmus egyetlen lehetőségének az áldozatok számára. Az abolicionizmus magába tudja, és magába is foglalja a felelősségre vonási folyamatokat, de magábanfoglal olyan taktikákat is, melyek csökkentik az emberek képességét az ártalom okozására olyan esetekben, amikor nem hajlandóak részt venni a felelősségre vonásban. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a társadalmi világunk bonyolult, és egyikünk sem tudhatja a megoldást minden egyes kontextustól megfosztott problémára. Azt, hogy az ártalom okozói, az áldozatok, és a közös történetük egyenlően összetettek. Azt, hogy tiszteletlenség ezen összetettséggel szemben azt állítani, hogy szent szavaink és szertartásaink megoldanak minden bajt, és bármilyen más módszer az ártalom elleni harcra eredendően eretnek és megérdemli a kiátkozást. Muszáj, végső soron, sokkal alaposabban átjárnunk azokat a liberális értékeket és gondolatokat amiket még nem vizsgáltunk meg magunkban, és amiket (néha talán tudatlanul) becsempésztünk a radikális abolicionista politikánkba.
Ha tetszett ez a cikk, és szeretnéd támogatni a munkámat, hogy az anarchista politikai elemzést érthetőbbé és hozzáférhetőbbé tegyem mások számára, iratkozz fel a Patreon-omra, vagy küldj egy egyszeri ajándékot Cashapp-en ($butchanarchy) vagy Venmo-n (@genderchaos).